Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


találkozás

2010.04.27

 

Már megint későn ébredt. Úgy érezte, ebben az életben soha nem fogja kipihenni magát. Gyűlölte a reggeleket. Nehezen szakadt ki az álom csalóka világából. Belenézett a tükörbe. Borzalom! Ráncok, táskák, karikák. Nagytatarozásra lenne szükség. Ma megint nem fog tornázni. Mindegy, kihagyja a reggelit is, majd tíz körül bekap valamit. Felhörpintette a tegnapi kávé maradékát, majd gyorsan lezuhanyozott. Felvette kosztümét. Újabb tükörpróba. Valamivel jobb, de szükség van a kezelésre. Így egyszerűen nem versenyképes. Lerobogott és belevetette magát a kocsijába. Türelmetlenül indított. Ismerte a várost, mint a tenyerét, így időben beért. Biciklivel gyorsabb lenne, suhant át az agyán, de aztán az izzadságra és a belélegezett szmogra gondolt. Jobb ez így. A portás mosolyogva üdvözölte. No igen, fő az udvariasság. Mindenki félti az állását. Leült gépe elé. Kezdődhet a nap. A robot. Üres szavak, gesztusok. Lelketlen mosolyok, burkolt fenyegetések. Mindez ma valahogy a semmibe veszett. Az ólomlábú idő lassan cammogva mérte a végtelen órák sorát. Végre lejárt a munkaidő. Csak nehogy összefusson a főnökkel, megint itt tartaná értelmetlen túlórákra. Beszéd, beszéd, beszéd. Minek? Úgysem változik semmi.  Ismét a kocsijában ült. Most hová? - Mindegy, csak el innen. Még világos van, de mire átöltözik, nem lesz értelme a szabadba menni, pedig vágyik a térre, a végtelen zöld látványára, a tüdőt betöltő friss levegőre. Elvétette az utat, most nem szabadul a dugó szorításából. Hogy lehetett ennyire figyelmetlen? A mai nap ezzel megpecsételődött. Haza, majd bevásárolni. Hirtelen nagyot kordult a gyomra. Ma még semmit nem evett döbbent rá. Pedig az orvosa figyelmeztette a rendszeresség fontosságára. No egy kis koplalásba nem fog belehalni. Majd rendel valamit… Vagyis inkább elmegy. Igen, az jobb lesz. Talán épp most fut össze Vele. Ábrándok, álmok. Ha most találkoznának, a Nagy Ő rémülten elfutna előle. Végre hazaért. Menni vagy maradni – nos, ha már ennyit koplalt, megadja a módját. Különlegességre vágyott, s az Orient étterem mellett döntött. Mérsékelt árak, különleges, de mégis a hazai ínyt is csiklandozó ízek. Nem is kell igazán kiöltöznie, egy kis asztal magányában nyugodtan elfogyaszthatja vacsoráját. Mi legyen a menü? Kedvence az illatos gombaleves. Egy ilyen végtelen nap után ízek és színek kavalkádjára vágyott. Kényelmes cipőt húzott, majd egy gyors sminkigazítás után elindult. Számára midig volt szabad hely, minden pincér ismerte. No igen… Hét közben egyébként sem szoktak tolongani a vendégek. Leült az ablak mellé. Szerette nézni az utca forgalmát. Most kívülállónak érezte magát, elégedetten várta a vacsoráját. Belemerült a semmi élvezetébe, az örömteli várakozásba, szinte ébren álmodozott. Az étterem zaja olyan volt, mint a tenger morajlása. Egy hang, egy érintés kivált ebből a morajból. Mintha valaki hozzá beszélt volna. Lassan elfordult az ablaktól és felnézett. Ki ez az ember? Honnan ismeri? A valóság csak lassan tört utat tudatához. A szavak értelmetlenül peregtek, majd a semmibe koppantak. EZ NEM LEHET IGAZ! Üvöltött a felismerés benne. Pont most? Hol voltál eddig? Állj! Próbáld visszaidézni a szavakat. Mit mondott, mit kérdezett? Összpontosíts…. Értem… Csak a szabad széket kéri. Lehet hogy téved, mégsem ő? Mosolyog, de ez csak a maszk. Üvölt a felismerés benne. Ez Ő, de nincs egyedül. Asszony és gyerek jött vele…. Talán csak ismerőse, testvére. Nem. A szeme nem ezt mondja. Pedig ahogy egymásra néztek, az Ő szemében is villant a felismerés. Elment az étvágya. Fizetett és távozott. Nem tudta, merre induljon. Lakása most sivár temetőnek hatott. Nem látta, merre megy. Fények és árnyak váltakoztak, a lába csak vitte előre. Aztán hirtelen ütést és iszonyú fájdalmat érzett, majd semmit. A város törpülni látszott alatta. Lenézett, s egy baleset helyszíne hívta fel magára a figyelmét. Látni akarta, mi történt ott. Valami megmagyarázhatatlan módon egyre közelebb került e helyszínhez…. Már mindent látott, de nem hitte el. Az ott len olyan, mint az ő teste…Ez lehetetlen, hogy lehet akkor mégis ITT?! De mégis hol – merült fel benne a kérdés HOL VAGYOK ÉN ? Hihetetlen felismerés, van élet a halálon túl. Ismét emelkedni kezdett. Boldog várakozással tekintett a jövő felé. Érezte, ahogy a gondok, majd utánuk a vágyak és álmok is lassan elhagyják. Csak valami testetlen öröm és várakozás maradt, de lassan ez is feloszlott. Utolsó földi emlékként csak egy régelködlött gondolat merült fel: mi csak a Világegyetem porszemei vagyunk, s üres tudattal a Galaxisokon át vándorlunk….

Másnap az újságok, tévécsatornák röviden tudósítottak K. Mária irodavezető haláláról.

Némely bulvárlap szerint öngyilkosság volt, mások szerint túl sokat tudott vállalata piszkos ügyeiről. A sofőr zokogva bizonygatta ártatlanságát. A nyomozás bizonyította vétlenségét. József tűnődve nézte a megjelent képeket. Olyan ismerősnek tűnt az áldozat. Ahogy a fényképét nézte, mintha régi barátot látott volna. Pedig nem ismerte. Ebben biztos volt. Mégis, valami hiányérzet sejlett fel benne. Kicsit elszomorodott.

Ne nézd már azokat a szörnyű képeket, tedd el az újságot! Szólt rá Lilien. Ma te viszed Ábelt az iskolába, ne feledd. Egy vállrándítással összecsukta a lapot, mosolyogva kapta fel kisfiát, s indult az úton…

 Már megint későn ébredt. Úgy érezte, ebben az életben soha nem fogja kipihenni magát. Gyűlölte a reggeleket. Nehezen szakadt ki az álom csalóka világából. Belenézett a tükörbe. Borzalom! Ráncok, táskák, karikák. Nagytatarozásra lenne szükség. Ma megint nem fog tornázni. Mindegy, kihagyja a reggelit is, majd tíz körül bekap valamit. Felhörpintette a tegnapi kávé maradékát, majd gyorsan lezuhanyozott. Felvette kosztümét. Újabb tükörpróba. Valamivel jobb, de szükség van a kezelésre. Így egyszerűen nem versenyképes. Lerobogott és belevetette magát a kocsijába. Türelmetlenül indított. Ismerte a várost, mint a tenyerét, így időben beért. Biciklivel gyorsabb lenne, suhant át az agyán, de aztán az izzadságra és a belélegezett szmogra gondolt. Jobb ez így. A portás mosolyogva üdvözölte. No igen, fő az udvariasság. Mindenki félti az állását. Leült gépe elé. Kezdődhet a nap. A robot. Üres szavak, gesztusok. Lelketlen mosolyok, burkolt fenyegetések. Mindez ma valahogy a semmibe veszett. Az ólomlábú idő lassan cammogva mérte a végtelen órák sorát. Végre lejárt a munkaidő. Csak nehogy összefusson a főnökkel, megint itt tartaná értelmetlen túlórákra. Beszéd, beszéd, beszéd. Minek? Úgysem változik semmi.  Ismét a kocsijában ült. Most hová? - Mindegy, csak el innen. Még világos van, de mire átöltözik, nem lesz értelme a szabadba menni, pedig vágyik a térre, a végtelen zöld látványára, a tüdőt betöltő friss levegőre. Elvétette az utat, most nem szabadul a dugó szorításából. Hogy lehetett ennyire figyelmetlen? A mai nap ezzel megpecsételődött. Haza, majd bevásárolni. Hirtelen nagyot kordult a gyomra. Ma még semmit nem evett döbbent rá. Pedig az orvosa figyelmeztette a rendszeresség fontosságára. No egy kis koplalásba nem fog belehalni. Majd rendel valamit… Vagyis inkább elmegy. Igen, az jobb lesz. Talán épp most fut össze Vele. Ábrándok, álmok. Ha most találkoznának, a Nagy Ő rémülten elfutna előle. Végre hazaért. Menni vagy maradni – nos, ha már ennyit koplalt, megadja a módját. Különlegességre vágyott, s az Orient étterem mellett döntött. Mérsékelt árak, különleges, de mégis a hazai ínyt is csiklandozó ízek. Nem is kell igazán kiöltöznie, egy kis asztal magányában nyugodtan elfogyaszthatja vacsoráját. Mi legyen a menü? Kedvence az illatos gombaleves. Egy ilyen végtelen nap után ízek és színek kavalkádjára vágyott. Kényelmes cipőt húzott, majd egy gyors sminkigazítás után elindult. Számára midig volt szabad hely, minden pincér ismerte. No igen… Hét közben egyébként sem szoktak tolongani a vendégek. Leült az ablak mellé. Szerette nézni az utca forgalmát. Most kívülállónak érezte magát, elégedetten várta a vacsoráját. Belemerült a semmi élvezetébe, az örömteli várakozásba, szinte ébren álmodozott. Az étterem zaja olyan volt, mint a tenger morajlása. Egy hang, egy érintés kivált ebből a morajból. Mintha valaki hozzá beszélt volna. Lassan elfordult az ablaktól és felnézett. Ki ez az ember? Honnan ismeri? A valóság csak lassan tört utat tudatához. A szavak értelmetlenül peregtek, majd a semmibe koppantak. EZ NEM LEHET IGAZ! Üvöltött a felismerés benne. Pont most? Hol voltál eddig? Állj! Próbáld visszaidézni a szavakat. Mit mondott, mit kérdezett? Összpontosíts…. Értem… Csak a szabad széket kéri. Lehet hogy téved, mégsem ő? Mosolyog, de ez csak a maszk. Üvölt a felismerés benne. Ez Ő, de nincs egyedül. Asszony és gyerek jött vele…. Talán csak ismerőse, testvére. Nem. A szeme nem ezt mondja. Pedig ahogy egymásra néztek, az Ő szemében is villant a felismerés. Elment az étvágya. Fizetett és távozott. Nem tudta, merre induljon. Lakása most sivár temetőnek hatott. Nem látta, merre megy. Fények és árnyak váltakoztak, a lába csak vitte előre. Aztán hirtelen ütést és iszonyú fájdalmat érzett, majd semmit. A város törpülni látszott alatta. Lenézett, s egy baleset helyszíne hívta fel magára a figyelmét. Látni akarta, mi történt ott. Valami megmagyarázhatatlan módon egyre közelebb került e helyszínhez…. Már mindent látott, de nem hitte el. Az ott len olyan, mint az ő teste…Ez lehetetlen, hogy lehet akkor mégis ITT?! De mégis hol – merült fel benne a kérdés HOLVAGYOK ÉN ? Hihetetlen felismerés, van élet a halálon túl. Ismét emelkedni kezdett. Boldog várakozással tekintett a jövő felé. Érezte, ahogy a gondok, majd utánuk a vágyak és álmok is lassan elhagyják. Csak valami testetlen öröm és várakozás maradt, de lassan ez is feloszlott. Utolsó földi emlékként csak egy régelködlött gondolat merült fel: mi csak a Világegyetem porszemei vagyunk, s üres tudattal a Galaxisokon át vándorlunk….

Másnap az újságok, tévécsatornák röviden tudósítottak K. Mária irodavezető haláláról.

Némely bulvárlap szerint öngyilkosság volt, mások szerint túl sokat tudott vállalata piszkos ügyeiről. A sofőr zokogva bizonygatta ártatlanságát. A nyomozás bizonyította vétlenségét. József tűnődve nézte a megjelent képeket. Olyan ismerősnek tűnt az áldozat. Ahogy a fényképét nézte, mintha régi barátot látott volna. Pedig nem ismerte. Ebben biztos volt. Mégis, valami hiányérzet sejlett fel benne. Kicsit elszomorodott.

Ne nézd már azokat a szörnyű képeket, tedd el az újságot! Szólt rá Lilien. Ma te viszed Ábelt az iskolába, ne feledd. Egy vállrándítással összecsukta a lapot, mosolyogva kapta fel kisfiát, s indult az úton…

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Archívum

Naptár
<< Július / 2019 >>